Az utolsó ítéletről

Keresztény testvérek! Melyikünknek ne jutna eszébe az ige hallatán az, hogy amit a tévéhiradókban látunk, azok a megrázó események, terrortámadások, merényletek, előre kitervelt pusztító események nem valaminek a végét jelentik-e? Persze nem gondolunk mindjárt a világ végére, hanem Európa, a régi értékeket, stabilitást jelentő Európa végére, vagy legalább is az eddigi rend felbomlására, furcsa nem várt átalakulásra. Ilyen zaklatott lélekkel, bizonytalanságban érkeztünk ma ide. Ahelyett, hogy valami bíztatást kapnánk az igéből, ítéletről, félelmetes képekről olvasunk. Hol itt a vígasztaló Isten? Hol itt a békés Isten országáról szóló örömhír?

„Amikor pedig az emberfia eljön a maga dicsőségében...” kezdődik igénk. És ebben van vígasztalás. Meg fogjuk őt látni. Azt, akit még szemünkkel nem láttunk.  Akiben hiszünk. Akit szeretünk. Milyen öröm lesz látni azt, akit szeretünk! A templom az a hely, ahol elvesztett dolgokat, lelki dolgokat, értékeket újra megtalálhatunk. Hadd meséljek el egy személyes élményt. Amikor első napon elvittek az óvodába idegennek, félelmetesnek tűnt az otthon melegéhez, megszokott játékaimhoz viszonyítva. Apám elengedte a kezem és én visszafordultam, hogy megkérdezzem: „de értem jössz?” Ebben az egyszerű emberi mozdulatban is benne volt az evangélium. Isten még a hétköznapokba is bele tudja írni az evangéliumot, hogy emlékeztessen rá. Az „ember” szó görögül így hangzik: antropos. Ha ízekre, részeire szedjük a kifejezést, azt kapjuk: felfele tekintő lény. De úgy felfele tekintő, hogy közben hátra fordul. Miért? Mert valahonnan kiűzetett. Ahol jó volt. Ahol a helye volt. Ahol a feladata volt. Éden. Isten közössége, társasága, oltalma, szeretete. Igen, visszajövök érted. Válaszolta apám és a nap hátralevő része várakozással telt. Türelmetlen várakozás, hogy viszontlássam, újra a szülői biztonság és szeretet közelében lehessek. Amikor visszajött értem, mintha jobban szerettem volna, mint amikor elment. A várakozás megtisztította a szeretetet. Átminősítette. Az ember a bűnesettel kitépte kezét Isten biztonságot nyújtó kezéből. Önálló akarta lenni. Vezetni akart, nem vezetettnek lenni. Mindennek a közepe. Annak a világnak is a középpontjába állította magát, amit nem ő alkotott. De kitalált hozzá egy mesét. Elméletet. Aztán tudományt csinált belőle. Alkotójáról elfeledkezett, abból csinált mesét és a kijelentésből meséskönyvet. Még mindig azt hiszi, hogy Isten felé nyújtott kezét elengedve boldogulni tud, ura lehet a helyzetnek, meg tud szabadulni és boldog lehet.

Aztán ez a személyes élmény újra megjelent immáron más minőségben. Amikor már én voltam apa és én engedtem el gyermekeim kezét és megígértem, hogy visszajövök értük. Még jelekről és időpontokról is biztosítottam. Délben. Harangszó után. Hangzott az ígéret. Amikor elharangoztak a gyerekeim izgatottan vártak az óvodában, mikor ér oda valamelyik szülő érte. De addig, még egy óra volt. Az az egy óra még türelmetlenebb várakozással telt el, hiszen a jelek megvoltak, mégsem történt semmi. Amikor pedig megérkeztem megkérdeztem: jók voltatok? Nem volt panasz rátok? Olykor sarokban álltak, bűntetést kaptak. Igen. A felolvasott igében ez a pillanat van. Valóság lesz, amit a Szentírás leír, nem allegória, nem egy jelkép, nem megfélemlítésre használt papi beszéd, nem a tömegek manipulálásának eszköze, hanem valóság. Akkor dicsősége trónjára fog ülni. Nem oda, ahova a média, a közvélemény, a politikusok, vagy a hitetlenek helyezik, a kispadra, vagy száműzik a csillagokba. Nem. Oda ül, ahol a helye van. Még akkor is, ha a világ ezen nevet, legyint, vagy számításba sem veszi. A világvége és az azt megelőző események, természeti, társadalmi, politikai, közéleti események azért pusztítóak, destruktívak, mert Isten visszavonja az Ő lelkét. Mennyei erő nélkül pedig a világ összeomlik, akár egy szappanbuborék, ami színes, fényes, de ahogy szétpukkan, nem marad belőle csak egy habos csepp. Az ítélőszéken ülőt sem mennyei, sem földi dolgok nem befolyásolják. Az ember megítéléséről olvasunk a továbbiakban. Amíg itt a földi életben vagyunk támaszkodhatunk jócselekedeinkre, igeismeretünkre, vallásos gyakorlatunkra. Az emberek előtt! Olyan ez, mint a fügefalevél az Édenben. Csak az emberek szeme elől nyújt valamicske védelmet, Isten előtt semmit sem ér. Az ítéletben ezekre nem támaszkodhatunk. Ott a juhok, vagyis Isten gyermekei végleg elkülönülnek majd a kecskéktől, az Isten nélküliektől. A félelmetes az, hogy az emberek az ítéletet nem veszik komolyan.

Túlhaladottnak, gyermetegnek, manipulatívnak tartják és erről meg vannak győződve és másokat is meggyőznek. Ha pedig szóba kerül, legyintenek, mondván: „messze van az még”, vagy ami még nagyobb könnyelműségről árulkodik, azt mondják: „majd csak lesz valahogy, nem voltam én olyan rossz ember”.  „Isten mindent megbocsát, még van időm megtérni”. Nem olyan biztos. Elmegy a gyereked egy szórakozóhelyre, tűz üt ki, baja lesz. Volt idő bűnbánatra, megtérésre? Nem. Felszállsz egy metróra, felrobbantja valaki magát benne. Van idő megtérésre? Nincs. Túristaként repülővel utazol, lezuhan. Van idő megtérésre? Nincs. Focimecsre mész, szintén terrortámadás van. Van idő megtérésre? Nincs. A juhok az ítélet meghozata előtt tudják, hova kell állni. Nincs halogatás. Nincs „addig”. A kecskék is tudják. Isten gyermekei tudják, hogy üdvözülni fognak. Az évzáró ünnepség jut eszembe erről. Ott minden tanuló tudja, milyen jegyei vannak. Milyen tanulmányi eredményei vannak, milyen minősítései. Aki jó tanuló volt, jó jegyeget tartogat az ellenőrzőjében, aki rossz tanuló volt, az rossz jegyeket. Az ünnepségen felolvassák, hogy kik kapnak dícséretet, jutalmat. A bukottak névsorát is. Nem ott döntik el, hogy ki milyen tanuló volt. A jegy, az értékelés megvolt. Nehogy valaki azt gondolja, hogy majd az utolsó napon a kecskék közül valaki átmehet a juhokhoz. Vagy, hogy ott derüljön ki: „én tévedésből vagyok a kecskék között”. Ha te ebben az életedben hittél Jézus Krisztusban, mint megváltóban, üdvözítőben, mint az élő Isten testben megjelent fiában, akkor tudod hova kell állnod.  Sürget bennünket ez az ige. Megtérésre, józanságra, következetességre. Ugyanakkor biztosít arról, hogy lesz ítélet, különbségtétel, szétválasztás. Még akkor is, ha itt a földi életben szeretjük az integrálás, asszimilálás, diszkrimináció szavakat lobogtatni, olykor rossz összefüggésekben.

Elmondja az ige, hogy a poklot Isten az ördögnek és annak angyalainak szánta. A gyötrelem helyének nevezi. Isten gyűlöli a bűnt és az ördögöt. Olyan hely a pokol, ahol Isten nincs jelen. Nehogy valaki arra gondoljon könnyelműen, ott lesznek barátai. Nem lesznek. A barátság pozitív fogalom, Istentől való. Ott nem lesznek barátok. Csak ellenségek. Isten figyelmeztető szava evangélium. Még türelmes vagyok. Még tart a kegyelmi idő. Még van idő, hogy életcélodat átértékeld. Legyen az életed célja, hogy megtaláld a helyedet a világban, azt a helyet, ahová Isten állított. Ne más országot keress. Keresd a helyedet. Ne új helyre menj. Hanem a helyedre, ahol Isten téged látni akar. Tedd meg, amit tudsz, ahol vagy, avval, amid van. Ahogyan egyik amerikai elnök lelkesítő beszédében mondta. Mit kell tenned? Apró dolgok. Olvassuk, hogy éheztem, ennem adtatatok, szomjaztam, innom adtatok, beteg voltam, meglátogattatok, felruháztatok. Nem erőnk feletti dolgokat vár el tőlünk Atyánk. De azt tegyük meg. Azt a keveset. Azért tegyük meg, mert szeretve vagyunk. Nem érdemeket akarjunk szerezni. Hanem cselekedeteinken ragyogjon át az Ő szeretete. Ámen.

Szerző: 

Horváth Csaba

Alapige: 

(Mt 25, 31-46)

Alkalom: 

Szentháromság Ünnepe utáni utolsó előtti vasárnap