Evangélikus-református közös reformációi ünnep Segesváron

Közösen ünnepelték meg Segesváron a magyar reformátusok, evangélikusok és a szász evangélikusok a reformáció ünnepét. November 5-én fáklyákkal vonultak végig a református templomtól a várban található evangélikus templomig, ahol Reinhard Guib szász evangélikus püspök hirdette az igét, ünnepi beszédett mondott Ft. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök és Ft. Kató Béla református püspök, majd közös úrvacsorára került sor.

 

 

A Reformáció Napjának Igéje: „Hagyj fel a rosszal, és cselekedj jót, törekedj békességre, és kövesd azt! (Zsoltárok 34:15) Azért fogadjátok be egymást, miképen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. (Róm. 15:7)

Főtiszteletű püspök urak, nagytiszteletű dékán és lelkipásztor urak, kedves testvéreim!

Ezen a héten világszerte több millió ember pünkösd után a legnagyobb ünnepet üli: a Reformáció 500 éves Jubileumát. 2012 óta Evangélikus Egyházunk egy reformátori súlypontú témával készülődött erre az évre. 2012 a Biblia éve volt, 2013 az istentiszteleté, 2014 a diakóniáé, 2015 a képzésé, 2016 Luther és Honterus reformátorok éve és 2017 az 500 éves Reformációi Jubileum éve. A Németországi Evangélikus Egyház a Luther évtizeddel még hosszabb utat szentelt a reformátori útnak. A Reformáció Napján, Luther 95 tétele kitűzésének napján, október 31-én, és ma is, egy héttel később, a hagyományos Reformációi Ünnepségen ünnepeljük mi, az Evangélikus Egyház az 500 éves születésnapot. Itt az ökumenikus Segesváron ünnepelünk együtt a magyar nyelvű Evangélikus – Lutheránus Egyházzal és a Református Testvéregyházzal. Mivel Reformáció óta egy családba tartozunk, a Protestáns családba, miszerint Leuenberg 1973 óta a prédikáció- és úrvacsoraközösséget együtt gondozzuk.

Ezt a közösséget, úgy mint 2016 októberében Tordán, ma is hitünk egységében szeretnénk itt Segesváron egymással megosztani. Mint annakidején, most is almafákat ültet egyházunk a Reformáció ünnepsorozata alkalmából. „12 almafa egy tiszta szóért“, ahogy Luther is mondta: „ha tudnám, hogy holnap van a világ vége, ültetnék ma egy almafát“. Világunknak reménységre van szüksége.

A mai ószövetségi Reformációi Igében („Lózung“), a 34. Zsoltárban látom azt, ami a Reformátor szívében volt. Törekedett arra, hogy ennek a zsoltárversnek az útmutatását kövesse. Belátta, hogy „ha valaha valaki a szerzetesség által boldog lett volna, én is boldog lettem volna!“ Ehelyett azonban mély csalódást érzett. Ebből sejthetünk valamit, mikor az ő bűnbánó imájában olvassuk: „Én szegény, nyomorult, bűnös ember…“ Halálos ágyán egy cetli volt a kezében, melyen azt írta: „Koldusok vagyunk, ez így igaz!“ Luthert minden kétségéből a lelkigondozójával, Staupitz-cal való találkozás szabadította ki. Ő mindig figyelmeztette: „Tekints fel Krisztusra!“ És ezt mondja az újszövetségi Reformációi Ige is a Rómaiakhoz írt levélben. Éppen ezt a két könyvet, a Zsoltárok Könyvét és a Rómaiakhoz írt levelet kedvelte a reformátor a legjobban. Mindkettőnek egy-egy előadást is szentelt. Később hálásan írja, hogy Krisztusra tekintve találta meg az utat az örök boldogsághoz.

Kedves Reformációi Gyülekezet! A Reformáció a reménység almafája volt. 500 évvel ezelőtt Luther és további reformátorok, és velük együtt sok ember tekintete a sötét középkorból Krisztusra emelkedett. Ez a tekintet jóra változtatta meg őt is és a világot is. A világos új- és modernkor kezdődött. Egy páratlan feltörés. Az emberek megtanultak a saját anyanyelvükön olvasni és a Szentírást megérteni. Szabadság és tolerancia alakították az ember útját a hit és képzés felé, művészet és kultúra felé, felvilágosodás és vallásosság felé, közösségi tudat és szociális felelősség felé. Mi már napjainkban abban a hitvilágban élünk, melyet Luther és a reformátorok elkezdtek változtatni. Ez a világ azóta folyamatosan továbbfejlődött. Éppen napjainkban, mikor a tehnika és a tudomány, a gazdaság és a kereskedelem rohamosan fejlődik, el kell gondolkodnunk azon, hogy mi az, ami minket megtart, mi az, ami minket erősít és ösztönöz és milyen irányba fejlődünk.

Ott áll Krisztus, mint egy szikla, aki az életben, halálban, feltámadásban előttünk járt és hív bennünket, hogy tekintsünk fel rá és kövessük őt. Rajta láthatjuk mennyei Atyánk szeretetét. A kegyelmet, mellyel minden bűneinket és hibáinkat megbocsátja, hogy szabadon élhessünk, elfogadjuk egymást és jót tegyünk. Ezen felül még hitet is ajándékoz, mely nélkül rég elvesztünk volna a világ rohamos fejlődése és változása közepette. Krisztus, Kegyelem, Hit az, amit a Szentírás közöl velünk. Ha a világ még gyorsabban forog és változik majd, a 4 „Soli“-t, a Reformáció felismeréseit meg kell őríznünk, meg kell élnünk és a következő generációnak átadnunk. Lemaradni nem akarunk. Változni igen. De csak Krisztussal, aki minket megtart és velünk tart. Istennek legyen hála kegyelméért és szeretetéért, mely minket megerősít. A hitért, mely tartást ad nekünk és ösztönöz. És a Szentírásért, mely felkészít arra, ami jönni fog. Nem, aki jönni fog, aki visszajön: Krisztus. Ő ennek a világnak a reménység almafája

Azért hívattunk össze, hogy egy Krisztus Ünnepet üljünk. És mint protestáns közösség és testvériség, életünket mint tegnap, ma is és az örökkévalóságig Krisztussal éljük. Erre adja az Úristen az Ő áldását. Ámen

 

                                                         Reinhart Guib püspök igehirdetése, Evangelische Kirche A.B. in Rumänien     

                 

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban,

Ünneplő Gyülekezet,

Tisztelt Szolgatársak!

Lehet egy lelkész számára nagyobb öröm ezen az istentiszteleten, mint együtt látni azokat, akik Jézus tanítványai és hívei.

Az első gondolatom a hálaadás gondolata. Nagyon meghatott ennek a mai ünnepnek az ötlete, remek elgondolás, kedves esperes urak, köszönöm.

Olyan forgatókönyve, koreográfiája van ennek az eseménynek, ami tele van jelképes tartalommal, gazdag biblikus üzenettel, felemelő utalással a Reformáció lényegére.

Mi, magyar protestáns lelkészek, reformátusok és evangélikusok, lent gyülekeztünk a reformátusok templomában és onnan imával, énekkel, mint egy lelki zarándoklat indultunk el együtt a szász testvéreink várban lévő templomába (Stadtpfarrkirche). Itt pedig a szász lutheránusok vendégei lehetünk, ahol közösen tartunk istentiszteletet, ahol hangzik Isten igéje és kiosztatik az Úrvacsora szentsége. Mi ez, ha nem megélt reformáció?

De akár úgy is fogalmazhatnék, hogy otthonról, mármint a református templomból, haza jöttünk, ide a lutheránusok templomába. Mert Isten háza mindnyájunk otthona, ahol Jézus Krisztus az igében és a szentségekben valóságosan jelen van és mi mind az Ő családjának, asztalközösségének tagjai vagyunk, ahol az ő Szent Lelke által táplál, erősít, épít és megújít mindenkit.

Ha már a jelképeknél vagyunk, mi ez, ha nem egy szép megjelenítése a sokszínű, gazdag és értékes erdélyi identitásnak is, ami bennünket hosszú évszázadok óta jellemez és összeköt. Ami attól szép, attól értékes, hogy ilyen sokszínű és mégis egységes.       

Zarándokoltunk, feljöttünk a várba, a templomhoz. Engem ez egyrészt arra az igére emlékeztetett, amit a zsidókhoz írott levél 13. fejezetének 14. versében olvasunk: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.”

Éppen itt Segesváron, e történelmi, sok évszázados falak között kimondani ilyesmit, hogy nincs maradandó városunk - 1100 éves, illetve 900 éves történelmi múlttal, ezen a vidéken, itt eretnekségnek tűnhet. Pedig ez az az igazság, amit Isten igéje szívünkre helyez: nincs nekünk semmi itt ezen a földön ami örök lenne, az ittlét az idő nyomása alatt egy átmenet, az élet egy rövid utazás.

Azonban ebben az időiségben mégis Isten zarándok népe vagyunk és nem bolyongó tömeg, arctalan sokaság, utunknak célja, iránya, tartalma van. Hiszen maga Jézus készített számunkra egy örök jövendő otthont és feladatul adta a zarándoklatot.

Aztán testvéreim, feljöttünk ide a várba, a nagy, nehéz, időtálló kőfalak közé, a kőtemplom boltívei alá. – és elgondolom, hogy hány meg hány generációnak nyújtottak védelmet, otthont, menedéket ezek a falak. A 46. zsoltár szavai jutnak eszembe: „Isten a mi oltalmunk, erősségünk … Jákob Istene a mi várunk” és innen Luther énekének sorai, az „Erős vár a Mi Istenünk” ami egy szívből jövő hitvallás. Nagy ünnepeinken ez az énekünk kihagyhatatlan. Ezt igazán nagy lelkesedéssel, mély, őszinte átéléssel szokták énekelni híveink. Számos evangélikus templomunk bejáratánál is ez a mondat olvasható. Egyik fontos kulcsfogalom, ami a zsoltárokban, de az énekben egyaránt ott van, az a vár, az erősség, az oltalom. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk”.

Szép erdélyi váraink, vártemplomaink erős kőfalaikkal, mintha az oltalmat, az időtállóságot, a menedéket jelenítenék meg. De sajátos, erdélyi történelmünkből is jól tudhatjuk, hogy bármilyen erősek, hatalmasok, az ember által készített kőfalak mégsem tudnak megtartani.

De Isten velünk van, aki „olyan, mint a vár”, Ő a mi menedékünk, Ő a mi várunk, erősségünk, oltalom népe számára. Ennek a különleges, bennünket körülölelő, elrejtő várnak ereje mégsem a kőfalak, bástyák, tornyok, védőművek, a jól felkészült zsoldossereg. Ennek erőssége maga Isten, az értünk harcoló Krisztus. Ez a vár ma is keményen áll, mert „Isten maga van benne.” „Az Ige kőszálként megáll” – írja Luther. Meg vagyok győződve, hogy a Szentlélek Isten története velünk még nem fejeződött be, nekünk az úton, a zarándok úton tovább kell menni, de most már mindenképpen együtt. De nemcsak azért, mert így együtt jobb, könnyebb, mert együtt sokkal több erőnk van, mert egyszerűen így, sokkal praktikusabb, meg a minket bámuló világnak szimpatikusabb. Hanem, legelső sorban, azért, mert ez Jézus Krisztus akarata, parancsa a mi számunkra. Hadd idézzem Krisztus szavait a főpapi imádságból: „hogy mindnyájan egyek legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk…”

Ez nem egy formális, képmutató, politikailag motivált ökumené ideológiai megalapozása az a bohóckodás, ami ma van.

Ez az a momentum, amikor Isten cselekszik értünk, nekünk adja az egység, a szeretet és békesség lelkét.

Kedves testvérek, ha már ma az ünnep kapcsán itt Segesváron megjelenítettük az egységet, zárásként hadd mondjam el, hogy sem Kálvin, sem Luther, sem Melanchton, de általában a reformátoraink sem ismerik a több Anyaszentegyház fogalmát. A késő középkor emberének gondolatvilágában és hitében ilyen, hogy több egyház, nem létezett. Mert Jézus Krisztus, a mi üdvözítőnk, egy! Jézus titokzatos teste egy. Isten üdvözítő szeretete minden ember számára ugyanaz a kiapadhatatlan forrás. Isten szeretetének, kegyelmének megnyilatkozása a történelemben, a Krisztus esemény, egy esemény. Egy a keresztség. A Lélek egy, az ajándékok viszont sokfélék. Mi ezt a Lelket kapjuk, ma is, itt is, aki hitet ébreszt, megvilágosít, meghív, megszentel és megtart egy hitben.

Ez a ma Reformációjának a lényege, ez a Reformáció aktualitása.

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke

Grüss Gott, Békesség Istentől!

Egyházaink hagyományos köszöntéseivel üdvözlöm a protestantizmus két fő irányának erdélyi képviselőit. Ha egy vegyes lakosságú erdélyi faluban különböző nemzetiségű atyafiak találkoznak egymással, a magyar németül, a szász magyarul köszön falusfelének. A kölcsönös tisztelet, a tolerancia szép példája ez, és hiszem a hazai reformáció sajátos lelkületében gyökerezik. Ugyanis Európa többi részével ellentétben itt a felekezetképződés alaphangja a tolerancia volt. Ennek a toleranciának a forrása nem más, mint Luther városa, Witenberg. A nyelvi alapon megalakult mindkét protestáns egyházkerület szellemi elitje ebben a városban tanult, a szászok többnyire Luther, magyarok többnyire Melanchthon lábainál. Fura módon így lett hát az Erdélyi Református Egyház bölcsője is Wittenberg. Ha a két eltérő tanítás megfért Wittenberg falai között, miért ne férne meg Erdély dombjai között is? – gondolhatták eleink és, bár foggal-körömmel védték hitvallásukat, teológiai meggyőződésüket, vért soha nem ontottak érte.

Egyházaink útjai gyakran keresztezték egymást az erdélyi felekezetképződés során, ám legtöbbször segítettük, és nagyon ritkán bántottuk egymást.

1568 után a masszívan unitáriussá váló magyar püspökségből kiszorultak a Szentháromságban hívő lelkipásztorok. Szorultságukban a szász püspök védelme alá menekültek, 1571-ben pedig megjelentek a medgyesi zsinaton és segítséget kértek ahhoz, hogy megalapíthassák saját egyházkerületüket. Az alapítás a következő évben megtörtént, és az Erdélyi Református Egyház azóta él és lelkiekben gyarapszik. Püspök Úr, köszönöm korai elődeidnek, Matthias Heblernek és Lukas Unglernek a bábásokádását egyházi struktúráink kialakításakor.

Ebben a toleráns, egymás kölcsönös tiszteletére épülő légkörben történhetett meg az a paradoxon, hogy a mi egyházunk első püspöke Alesius Dénes lutheránus, a szász egyház negyedik püspöke, Matthias Schiffbaumer pedig kálvinista volt. Egyikük sem veszélyezette egyháza egységét, ahogy a lutheránus lelkészek könyvtárában levő Kálvin-művek vagy a református tékákban meghúzó Luther-kötetek sem. És itt érdemes megemlíteni, hogy a legnagyobb kora-újkori Kálvin-gyűjteménnyel rendelkező erdélyi könyvtár a nagyszebeni Brukenthal múzeum bibliotékája. Köszönjük, hogy megőriztétek, és immár évtizede ismét Ti őrzitek ezeket a kincseket.

Együttműködésünknek másik szép bizonyítéka, hogy a 19. század közepéig Szászváros, Tordos, Vízakna és Kóbor református eklézsiái a lutheránus szász püspök, a Nagyasajói és Tekei káptalan evangélikus gyülekezetei az erdélyi református superintendens joghatósága alá tartoztak. Ezen gyülekezetek papjait is befogadó egyház zsinatain ordinálták úgy, hogy mindegyikük saját hitvallására tett esküt, és esetükben a református zsinat szavatolta az Ágostai, a lutheránus pedig a Helvét Hitvallás előírásainak betartását.

Tanintézményeink is kölcsönösen nyitva voltak egymás előtt: Honterus brassói iskolája barcasági és háromszéki református prédikátorok tucatjait indította útjára, a gyulafehérvári, majd az enyedi kollégium kb. 80 17-i századi szász lelkésznek volt lelalább egy évig Alma Matere. A gyulafehérvári kollégiumban a németajkú diákok külön közösséget alkottak, akik jeles napokon énekszóval is felköszöntötték az alapító fejedelmet, Bethlen Gábort.

Ebben a testvéri közegben érthető módon talált visszhangra az európai irénizmus, amelynek célja a lutheránus és református egyház szervezeti egysége volt. David Pareus és Johannes Dureus egységtörekvései többször előkerültek az erdélyi zsinatokon, és nem rajtunk, erdélyieken múlott, hogy az áhított egység nem vált valósággá.

Ezen történelmi tények sora is bizonyítja, hogy nemcsak szükség idején találtunk egymásra, hanem egyházaink közös reformátori öröksége, a közösen pásztorolt vagy felügyelt eklézsiák léte jó alap volt mindenkor a testvéri párbeszédre.

A 20. század nagy változásai újrahangolták a mi együttműködésünket is. Az 1918-ban meglalakultó Felekezetközi Tanácsban már évszázados jogainkért küzdöttünk közösen. Az 1948-ban állami nyomásra létrehozott Protestáns Teológiai Intézet második emeletének keleti szárnyába beköltöző német evangélikus fakultás új színt hozott az erdélyi lelkészképzésbe. Ennek az időszaknak a végzettjei, magyarok és szászok egyaránt, az erdélyi tolerancia azon „utolsó mohikánjai”, akik kifogástalanul beszélnek, ha a szükség úgy hozza, prédikálnak is német, magyar, illetve román nyelven.

Erre az időszakra gondolva még adósak vagyunk egy köszönetnyilvánítással: Az iparosodás következtében számos dél-erdélyi szász kisvárosban jelentős számú magyar református közösség alakult. Az evangélikus testvérek pedig kinyitották előttük templomukat. Tették ezt Szentágotán, Kőhalomban, Nagydisznódon és másutt. Utóbbi településen mai napig az ódon falak közt zajlik a református istentisztelet. A magunk módján mi is igyekeztünk viszonozni ezt a kedvességet. A somogyomi szászok templomuk kényszerű eladása miatt váltak hajléktalanokká a 80-as években. Ők a református templomban leltek otthonra, olyannyira, hogy már a református gondnok is a szászok közül kerül ki. Az elnéptelenedő, kiöregedő szász gyülekezetekben pedig nagyon sokszor a mi református híveink vállalják a templomok őrzését és gondozását. Ahogy teszik lelkesedéssel és ügyszeretettel itt Segesváron is.

Ma nem véletlenül ünneplünk ebben a templomban. Két dolog vonzotta ide egyházaink közös megemlékezését: Egyik a közös múlt: Az erdélyi reformáció egyik első hírmondója az a segesvári disputa, amelynek eseményeit a Szebenben született és Kolozsvárott elhunyt Heltai Gáspár jegyezte fel igen ízes nyelven. 1538-ban Segesváron már voltak olyan protestánsok, akik ragaszkodtak hitükhöz, emlékezni kell rájuk, mint akik előttünk járva hirdették Isten Igéjét. A másik a közös jelen éspedig város két protestáns lelkészének Bruno Frölichnek és Bíró Istvánnak a barátsága, amely meghatározza a két eklézsia kapcsolatát is. A segesváriak közös ünneplései szép példái az élő, képmutatás nélküli hitből fakadó ökumenének.

Heltai az említett disputa leírását így kezdi: Akkoron pedig tétúl villámi kezde mind Erdélyben az Úr Istennek Igéje. Én hiszem, hogy az Ige ma is villámlik, és a sok villámelhárító dacára is célba ér. Adja Isten, hogy evangélikus és református közösségeinkben még sokáig halljuk, lássuk és érezzük ezt a villámlást és merítsünk belőle erőt. Ez fennmaradásunk egyedüli záloga.

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke

Az alábbi linken megtekinthető az eseményről készült fotóriport.

Fotó: Kiss Gábor