A várakozás

A peronon álltunk már. Otthonról indultunk haza. Ahogy mondani szoktam. Hiszen vándorok vagyunk ezen a földön. Miért mondod, hogy otthonról indulunk haza? Kérdezte Kitti. Mert otthon és haza nem mindig ugyanaz. Van egy mennyei otthonunk. Az otthont a szeretet teszi otthonná és megkülönbözteti a lakástól.

Tudod, nem minden lakás otthon. Vannak lakások, amiket otthonnak akarnak felépíteni, de csak egy épület lesz, mire befejezik. Olyan építmény, ami megvédi a tulajdonost az esőtől, hótól, az időjárás különböző viszontagságaitól, de bent hideg van. Nincs meghittség, családi hangulat, lehet úgy érzi az illető, nem is jön, hogy hazamenjen. A szeretet teszi otthonná az épületet, a házat. Érted? Igen. A mennyei haza azért igazi otthonunk, mert ott van a Teremtő Atyánk, aki a szeretet. Ott sohasem lesz hiányunk meghittségben és bizalomteljes szeretetben.

Mikor jön már a vonat? Kérdezte Kitti. Nemsokára. Honnan lehet tudni? Bemondják. Válaszoltam. Te szeretsz várakozni? Nem. Alapvetően türelmetlen ember vagyok. Ha sorban kell állnom, és többen vannak háromnál előttem, visszafordulok és inkább visszajövök később. Annyira nincs türelmem várni. Felkacagott. Én is ilyen vagyok. De most mindketten rákényszerültünk a várakozásra. Igen. Nincs más vonat, ami hazavinne? Nincs.

Egyszer voltam valakinél látogatóban és megkérdeztem, milyen vonat megy Aradra. Nagy komolyan elkezdte sorolni, ugyanis vasutas volt: van személyvonat, tehervonat, sebesvonat, gyorsvonat. Jót nevetett rajtam, mert nem mondtam, hogy utazni is szeretnék vele. Igen. Sokan vannak, akik tudják azt, hogy eljön a „nagy utazás” ideje, amikor el kell indulni a mennyei hazába. De sokan csak úgy érdeklődnek, mint akkor én, hogy milyen lehetőség van oda eljutni, és aztán sohasem jutnak el az állomásra és a peronra. Soha? Sajnos soha. És azokkal mi lesz? Nem tudom Kitti. Nem az én dolgom. Már kéne jöjjön igaz? Az órámra néztem. Nem tudtam megállapítani, mikor is van az a „most” és az „ideje van”. Az órák nem mindig a megfelelő időt mutatják és a „rendelt időt” egyáltalán nem tudják érzékelni. A síneket felszedték három másik vágányon, sok helyen sebességkorlátozás van, és így a csarnokban kifüggesztett menetrend csak hozzávetőlegesen tudta tájékoztatni az utast a „most”-ról. Nem tudom Kitti. De eljön? Eljön. Biztos? Biztos. Válaszoltam. Akkor jó. A hangosbeszélő felrecsegett, némi muzsika után szinte érthetetlen hangzavarból, mintha ember beszélne, bemondta a vonat érkezését, a vagonok sorrendjét az állomásokat, és jó utat kívánt. Kitti harsányan felkacagott. Mit nevetsz? Kérdeztem. Ez olyan, mint te papbácsi. Vagyis? Igazat beszél, de érthetetlen. Elmosolyodtam. Vicces vagy Kitti. De fején találtad a szöget. A Biblia igazat beszél, mint ez a hangosbeszélő. Aztán az is előfordul, és sajnos elég sokszor és sokféleképpen, hogy míg eljut a fülekhez sok minden történik, torzulás, és a tiszta beszéde Istennek érthetetlenné, vagy alig érthetővé válik. De miért ilyen recsegős a hangosbeszélő? Mert kontakthibás. Mondtam. Az mi? Nincs érintkezés. Aha. Isten és a pap között? Igen. Ilyen is van. Olyankor válik érthetetlenné a prédikáció? Igen. Olyankor válik érthetetlenné és unalmassá. De még van egy másik jelenség is. Micsoda? Kitti mostál ma kezet? Igen papbácsi. És fület? Azt nem. Mikor mostál fület utoljára? Hát, nem tudom papbácsi. De idén volt, ugye? Igen, az biztos, hogy idén volt. Mondta nagy komolyan, aztán látta széles mosolyomat kirobbant mindkettőnkből a nevetés. Vicces vagy papbácsi. Ha nem mosok fület nem fogom tisztán hallani igaz? Igaz Kitti. Közben vonatfütty hasította félbe nevetésünket. A távolban már látni lehetett a vonat fáklyáját. Lassan jött, nem száguldva, mindent elsöprőn. Ezt szerettem ebben a járatban. Volt méltósága. Olyan volt, mint egy felvonulás. Mintha valaki lóháton érkezett volna, akár egy vezér, vagy király.

A sárga zöld Transcarpatic mozdony méltóságteljesen, csaknem tiszteletet parancsolón futott be a peronra, majd megállt. Nem sziszmákolt, vagy állt meg, mint a többi mozdony, amelyik sisteregve áll, szinte még hallani lehet, ahogy liheg, mint egy kifáradt versenyló. Ez új volt. Na, felszállunk papbácsi? Nem. Nem? Nem. Miért? Nem ezt a vonatot vártuk? De. Akkor? Az a baj, hogy ez nem a mi vonatunk. De azt mondtad papbácsi, hogy sárga-zöld színű. Igen, az is. Akkor? Az irány rossz. Rossz az irány? Igen. Olyan, mint amire mi várunk, de rossz az irány. Az ellenkező irányba megy. Akkor nem egy van? Nem, hanem kettő. Az órámra néztem. Itt az idő. Odamentem a kalauzhoz. Ez megy Aradra? Nem. Ez Bukarestnek megy. A párja, ami Aradra megy nemsokára megérkezik, mi is azt várjuk. Megnyugodtam. És az létezik? Kérdezett Kitti. Micsoda? Bukarest. Igen. Ez a vonat, ha felszállnák, oda vinne el, ahová nem szeretnénk. És az a másik célállomás is ugyanolyan valóságos, mint az, ahová mi tartunk. Egy pillanatra elbizonytalanodtam és már-már én is elhittem, hogy ez a jó vonat és ez a jó irány, hiszen vaksötétben az ember gyakran összetéveszti a helyes irányt a rosszal. Újabb recsegés a hangosbeszélőből emberihez hasonló hang áradt. A megfelelő sorrendben véltem az állomásokat hallani. Ez lesz az! Megkönnyebbülve sóhajtottam. Minden rendben Kitti, most jön a mienk. Ha nem figyelünk a próféciákra, akkor hiába a várakozásunk, még az utolsó pillanatban is rossz vonatra szállhatunk. Ami hasonlít a miénkhez, de mégsem az. És akkor mi lesz? Visszamegyünk a világba. A világba? Igen. Ha Isten országába, HAZA akarunk menni, akkor elengedhetetlen a jó irány. Sokan azt mondják minden út Istenhez vezet. Ez olyan butaság, mintha azt mondanák itt a hangosbeszélőbe, hogy minden vonat Aradra megy. Elmosolyodott. Igaz. De csak egyetlen egy megy igaz? Igaz. Most egy. És ezt az egyet kell megragadnunk és felszállnunk. Nem elég kijönni az álomásra, hallani a vonatról és annak érkezéséről szóló hiteles és igaz beszédet, hanem fel is kell szállni, másképpen nem jutunk célba, vagyis HAZA. Utazni jöttünk, nem vonatot nézni és csodálni a vonatot.

Felszálltunk. Még van az indulásik. Legalább öt perc. Elrendeztük csomagjainkat. Van jegyed? Kérdeztem. Nincs. Akkor? Te nem vettél nekem? De, vettem. De adtál pénzt? Nem adtam papbácsi. Akkor ingyen utazol? Nem utazom ingyen, mert te kifizetted az én jegyemet. Ó, milyen okos valaki! Jól fel van vágva a nyelved! Mindig ezt mondod papbácsi. Meg a tata is ezt mondta. A nagy utazásra is kifizette a jegyet valaki. Jézus Krisztus. Nekünk már csak fel kell szállni a járatra. Ő az egyetlen járat, nincs más. És te elhiszed papbácsi? Igazán, vagy csak azért mondod, mert ez a mesterséged? Mesterséged. Ismételtem kicsit meglepetten. Igazán hiszem. Vagyis bízom benne. Mi az, hogy bizalom? Mindjárt elmondom. Ki vezeti a vonatot? A mozdonyvezető. Szerinted tud vezetni mozdonyt? Igen. Honnan tudod? Elkérted, vagy elkértem én a vezetői engedélyét? Nem, papbácsi. Elhittük neki, hogy tud mozdonyt vezetni és igaziból hazavisz bennünket. Na látod! Ez a bizalom. Van olyan vonat, amelyiknek nincs vezetője? Hát....Nagyapám mesélte, hogy a háború utáni években történt egy érdekes eset. Predeal felé ment fel a vonat és elszakadtak a kapcsok egy helyen és néhány vagon visszagurult. Túl voltak terhelve a kapcsok és így elszakadt. A néhány vagonból álló szerelvénynek nem volt vezetője, szabadon gurultak, egyre gyorsabban az ellenkező irányba. De nem történt személyi sérülés, mindenki épségben megúszta, mert a kalauz lefékezte a vonatot a vészfékkel, vagy kézi fékkel, nem tudom, melyik a helyes kifejezés. Szóval, amikor elszakad a kapocs, az összeköttetés a mozdonnyal, akkor tragédiák történhetnek. Azért ilyenkor, amikor nagyon meredek a pálya, a vonat végére egy tolatómozdonyt kapcsolnak, így nem terhelődnek meg a kapcsok. Az mindig rásegít, ha baj van, vagy terhelés lenne. Elindultunk. Most már akkor biztosan hazaérünk igaz? Igaz. A sínt évszázadokkal ezelőtt lefektették. Emberek építették. Előkészítették, hogy egykoron majd vonatok közlekedjenek rajta. Még a szakadékok fölött is át tud menni a vonat. Csodálatosan meg van tervezve a pálya. Mi is ilyen útkészítők vagyunk. Isten megtervezte a megváltás útvonalát, megbízott és felhatalmazott valakit erre, hogy megvalósítsa. Ő Jézus Krisztus. Mi is előkészíthetjük az Ő hozzánk való eljövetelét. A pályát emberek építi, de nem ők a mozdonyok és nem ők maga az utazás. Gondoltam, és még akartam valamit mondani, de Kitti már aludt.

 

Horváth Csaba (Kiskapus)

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

FORGÁCSOK A MESTER ASZTALÁRÓL