Legyen derekatok felövezve...

Keresztény testvérek. Az egyházi év egyetlen civil ünnepére gyültünk ma össze. Semmilyen egyházi eseményt nem ünneplünk ma. Akkor miért gyűltünk össze? Kérdezhetnénk. Azért, hogy bizonyságot tegyünk arról, Aki el fog jönni. Az Úr Jézus. Hogy készenlétben legyünk és maradjunk. Úgy, ahogyan azt a szolgáktól elvárják.

Legyen dereketok felövezve! Mondja az ige. Aki megpihen, vagy lepihen, megoldja az övét, aki pedig útra kel, vagy hozzálát valamilyen dologhoz, munkához, az megszorítja a derekán az övet. Legyetek készen az indulásra, ezt is mondja a mai ige. Az Úr jön, s az övéinek szabadnak kell lenniük minden földi megkötözöttségtől. Mindent ott kell hagyni, és sietni az Úr elé, ajtót nyitni. Akit kötnek a földi dolgok, akik csak félszívvel várják vissza az Úr Jézust, nem találkozhatnak vele. Szeretnél-e találkozni vele? Vagy csak a hangulat, a fények, a kedves emlékek, a gyermekkori karácsonyok meghitt ragyogása szintjén akarsz róla gondolkodni? A kettő nem ugyanaz! A találkozás és a vágyakozás.

Az igazi készenléthez tartozik a lámpás is. Emlékszünk még, a karácsonyi igehírdetésben Jézusra, aki zörget az ember szívének ajtaján, szintén lámpást tart a kezében azon a festményen, amiről beszéltem. Lámpása is van a keresztény embernek. Mindenekelőtt a hit fénye kell égjen ebben a lámpásban. Hányan vannak, akik elmondhatják, valamikor én is hittem, én is jártam templomba, valamikor tisztséget is viseltem, gondnok voltam, felügyelő voltam, kántor voltam, presbiter voltam, valamikor égett az én lámpásom is, valamikor világítani tudott az én életem is. Látszott rajtam, hogy Krisztushoz, a Világ Világosságához tartozom és hasonlítok. S ebben a lámpafényben láthatóvá váltak a bűneim, melyekért bűnbánatot tartottam, melyeknek látványa és tudata elszomorított, nyugtalanított, s imádságra ösztönzött! De aztán jöttek a nehéz évek, megpróbáltatások, sok lett a dolog, s hogy mindenre jusson idő, eldobták a lámpást, s már nem világított. A sötétségben a bűnök láthatatlanokká váltak, s én magam is besötétedtem. A szívem megkérgesedett, megfáradtam, közönyös lettem. Testvér, nincs veszve semmi! Van lehetőség újra gyújtani a te lámpásodat is. A reménység gyertyája számodra is lobog. Bár kialudt kanócnak érzed magad, Isten Szentlelke lángra lobbanthatja újra. Miért várnál? Miért késlekedjél. Itt a templomban, az ünnep utáni fényben kérd Szentlelkének erejét és újra lámpás leszel, újra világítani fogsz a te családodban, szeretteidnek. Ne késlekedj, ne halogasd, tedd meg most! Emlékezz a szentestei gyermekkórusra hogyan énekelte: Kicsiny kis fényemmel világítani fogok....Emlékezz szemükben a megcsillanó betlehemi csillagra, ami mutatja az utat a hely felé, ahol Jézussal találkozni lehet. Ne menj haza kialudt kanócú lélekkel!

 S a szeretet lámpása is bekormosodott, befeketedett. Ugye ez következne? Ugye ezt érzed sokszor? Sok családban, még karácsonykor sem maradhat el a veszekedés, szóváltás, egymás bűnének, hibáinak a fejére olvasása, egymás hibáztatása. Ahelyett, hogy a szeretet fénye világítana. Valamikor én is világító éber szolga voltam! Mi voltam és mi vagyok? A kérdések és válaszok estéje ez. De nem csak azé. Nemcsak a mérlegelésé, hanem az újrakezdésé is.

 Ó hányan mondhatnák ma este is, sokan azok közül, akik nem jöttek el ezeket a kérdéseket, megállapításokat. Olyanok, akik a reménység lámpását is eldobták. Már nem jelenti a templom az újrakezdés lehetőségét, már nem jelenti reménységet a bűnök bocsánatában, már csak egy épület sok ember szívében, amit megbámulnak, milyen csúnyán jön le a festék róla, meg kéne javítani, aztán egyet legyintenek és tovább mennek. Repedt szívvel, kívülről felújított frissen meszelt szívvel, de belül málladozó vakolatú szívvel, és Isten országa felé bekormosodott ablakú szívvel. Hol marad az imádkozás, azért, hogy készenlétben maradjunk, hogy készenlétben tudjuk várni az Urat? Sehol! Úgy gondolkodunk, hogy nem kell nekem lámpás. Ha haldoklom, üzenek a papért, ő majd hoz olajat, feltölti az én lámpásomat, s ismét világítani tudok, ha ez annyira fontos. Ha lesz még idő üzenni a papért, s ha meg lehet gyújtani még a lámpabelet, akkor talán...De vajon lehet egy élet mulasztását a halálos ágyon bepótolni?! A hegy lábánál abrakolni?

Az ige boldognak mondja ezeket a szolgákat. Vajon miért? Mert boldogságuk forrása nem ebben a világban van. Nem a szórakozásban, a világ elismerésében, sikerében, annak zajában, hanem az őrálló füle az érkező Úr kopogtatását keresi, arra figyel. Ez a várakozás, boldogító. Vajon miért nem kell a világnak ez a fajta boldogság? Mert az emberek odakötözik magukat a világhoz. És ismét mondom az, aki az Úrral akar találkozni, szabadnak kell lennie mindefajta megkötözöttségtől.

Mitek van nektek? Kérdezhetné a világ tőlünk.Hát ezért gyűltünk ma össze, hogy elmondjuk a világnak, hogy a mi boldogságunk a felénk kinyújtott kéz. Hogy a mi boldogságunk forrása a golgotai kereszt, amire feltekinthetünk, hogy a mi bűneink bocsánata megtörtént. Hogy ez a miénk, és ezt senki sem veheti el tőlünk, ahogyan az apostol fogalmaz, senki és semmi nem választhat el bennünket a Krisztus szeretetétől. A harangozást be lehet tiltani egy rendelettel, a keresztet és más keresztény jelképet utcán nagy máglyán el lehet égetni, meg lehet gyalázni, de ezt az örömet nem lehet kivenni a szívből. Krisztus felénk kinyújtott kezét nem lehet elégetni, betiltani. Elutasítani lehet. Sőt még fel is szegezték nagypénteken. De azóta történt feltámadás és a Krisztus feltámadásának ereje van. Ez az erő ami állhatatosságot és kitartást ad nekünk a várakozásban, a vigyázásban, a világításban, a fény hordozásban és fény továbbadásban.

Adja a minden kegyelem Istene, hogy állhatatosak, kitartóak legyünk ebben a várakozásban, vigyázásban, hogy ne váratlanul érjen bennünket az Úr Jézus visszajövetele.

                                                                                                                                    Ámen

Szerző: 

Horváth Csaba

Alapige: 

Lk 12,35-40

Alkalom: 

Óév este