Adorjáni Dezső Zoltán püspök felhívása - „Kiáltó szó” - A 2018-as magyarországi parlamenti választások margójára

Kedves erdélyi magyar evangélikus testvéreink!

2018. április 8-án ismét élhetünk majd száz év után viszszakapott szavazati jogunkkal. Nem mi mondtunk le erről a jogról, erőszakkal vették el tőlünk. Ugyanígy erőszakkal szakítottak el az akkori Tiszai Evangélikus Egyházkerülettől is. A szerencsésebbek azok, akik akkor éppen „jó helyen laktak”, az idegenek által meghúzott határokon belül, vagy „a vizek folyását követve” áttelepedtek a leszakított részekről a Trianon utáni Magyarország területére, talán soha nem fogják megérteni, hogy mit jelenthet ez az állapot az itthon maradottaknak.

Tőlük csak azt kérjük, ne vitassák el tőlünk az összetartozáshoz való jogot. Hiszen a negyven éves kommunista agymosásnak sajnos máig ható torz következményei vannak. Amit nem sikerült elhitetni a megcsonkított Magyarország polgáraival a Trianon utáni évtizedekben – hogy csak az lenne magyar, akinek magyarországi személyi igazolványa és adószáma van –, az az 1945 utáni agymosásnak az utóhatása. És mégis azt tapasztalhattuk, hogy Istennek hála sokan vannak az anyaországban, akik sosem mondtak le az elszakított területeken élő nemzettestvéreikről. A határok kusza változása nem változtatott azon semmit, hogy mi, határon innen és túl élő magyarok, máig ezer szállal kötődünk egymáshoz. Összeköt történelmünk, összekötnek közös szellemi értékeink, összeköt a közös jövő keresése, és igen – összeköt anyanyelvünk. Nem kevesen erdélyi testvéreink közül Magyarországon dolgoznak, sokan adóznak is. És mégsem az anyagi érdek vagy anyagi haszon a legfontosabb kötelék, ami összeköt, hanem ezen túl a szellemi örökség megőrzése a legidőtállóbb kapocs. Az összmagyarság szellemi örökségéhez mi magunk, határon túli magyarok is rengeteget hozzátettünk művészeink, alkotó személyiségeink által mind a mai napig. De az anyagi értékekhez is derekasan hozzáadunk és adtunk. Mennyire érték, hogy akarva-akaratlanul együtt lélegeztünk és együtt lélegzünk az anyaországgal? A nemzeti értékekhez való hozzájárulásunk sajátos kézjegyünk. Ha ma szavazunk, ismét kézjegyünket teszszük le. Ha ma szavazunk, tesszük ezt szívvel, érző lélekkel, testvéri szolidaritással, de józan eszünket is használva. Kérdés-e még, hogy élhetünk-e törvényadta szavazati jogunkkal? És az kérdés-e, hogy szavazhatnak-e azok, akik ilyen vagy olyan okokból, 1989 után főként csak jobb megélhetésért, nyugatra mentek, jelenleg valamely nyugat- európai országban élnek, dolgoznak, adóznak? Mert úgy tűnik, az ő esetükben a szavazati jog nem kérdés, hanem kötelesség, melyre hangosan emlékeztetik őket a magyarországi pártok, amikor szavazásra buzdítják a külhoni magyar szavazókat. Talán akkor nekünk, szülőföldön maradt, itthon továbbra is nemzeti értékeket alkotó erdélyieknek is kijár ez a megbecsülés, és nem könyöradomány a visszanyert jog. Mert mi csak EGY magyar és ha úgy tetszik, európai közös jövőt tudunk elképzelni, nem pedig olyat, ahol a Magyarországtól keletre, illetve nyugatra élő polgárok különböző mércével mérettetnek meg. Mi nem csupán az adófizetőben, nem az adószámban mérhető összetartozásban, hanem a nemzet élő valóságában, szétszakíthatatlan lelki, szellemi kötelékben hiszünk. A választáson való részvételünk nemcsak szerzett jogunk, nem csupán egy megtisztelő lehetőség, hanem a magyar sors iránti felelősségből táplálkozó erkölcsi kötelességünk, határokon innen és túl élő szeretteink jövője iránti elköteleződés… Tartozunk ezzel! Az ige is erre buzdít, a közös teherviselésre: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” A teherhordozásnak valóban sok formája lehet, melyek között az anyagi teherviselés fontos, de csak egy módozat. Most az kívántatik meg tőlünk, hogy a megszerzett magyar állampolgárságnak ne csak a kellemes hasznát élvezzük (pl. munkavállalás lehetősége, magyar útlevél), hanem tegyünk valamit azért, hogy Magyarországnak olyan vezetői legyenek, akik minden magyarért felelősséget vállalnak. Testvéreink, hordozzátok az anyaország terheit azzal, hogy szavaztok!

Testvéreink, talán még tétováztok, még mindig buzdításra vártok? Buzdító szavakat keresve talán fülünkben csengenek egy száz évvel ezelőtti buzdítás szavai, Kós Károly Kiáltó szó című írásának keserű sorai. Talán még keserűbben idéztük ezeket 2005-ben, amikor megtorpant az első próbálkozás arra nézve, hogy Magyarország keblére öleljen minden magyart, és visszaadja a határon túli magyaroknak a valamikor megkérdezésük nélkül elkobzott magyar állampolgárságot. Kós Károly szavait ízlelgetve ma már egyre inkább erősödhet bennünk a hála a mindenható Isten iránt, aki megengedte nekünk, hogy 2018-ban a régi keserű szavak ismét kicsit édesebbé ízesüljenek. Hisszük, hogy Kós Károly velünk együtt örvendezne, ha ma ő maga írhatná át keserű Kiáltó szavát. Hiszszük, hogy nem venné zokon, hogy a megváltozott helyzetre kifejezőbb szavakat nem találva, most alázattal megpróbáljuk az utolsó erdélyi magyar polihisztor írását a mai helyzettel összhangban parafrazálni. És hisszük, hogy ez nem hiábavaló, ez most sem pusztába kiáltó szó! „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek! Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak! Az Élet nem vár, az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom!… Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában… Mégis kiáltok!… Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára! Kiáltom a célt: egy erős, a külhoni magyarokért is felelősséget vállaló Magyarország! De kiáltom még egyszer azt is: aki lemond rólunk, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk! Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…” (1921/2018)

Erdélyi magyar testvéreink! Szavazzatok!

Adorjáni Dezső Zoltán

a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke